„Nekem, mint transz queer embernek, aki se nem nő, se nem férfi, az egyik legnagyobb nehézségem, hogy nem vesznek komolyan. Azt gondolják, ez csak egy átmeneti időszak, vagy a nemem nem is igazi. És ez nemcsak a szélesebb társadalomban van így, hanem a transz közösségben is. Úgyhogy sokrétű nehézségek vannak. Egy másik probléma a megbélyegzés az egészségügyben. Még ha van is transz emberekre szabott egészségügyi ellátás, gyakran csak a transz nőknek és férfiaknak. És ha valaki olyasmit akar, ami nem standard eljárás, gyakran stigmatizálják, és nehezebben jut ellátáshoz. Én például négy évig tesztoszteronon voltam, aztán úgy döntöttem, abbahagyom a hormonkezelést, de ezzel évek óta nem mentem el orvoshoz, elsősorban az ehhez kapcsolódó stigma miatt. Mert az orvosok gyakran mondanak ilyesmit, mint: „Ja, hát akarnak az emberek mindenfélét. És ha én mondjuk le akarnám vágatni a karomat?” Az ilyen párhuzamok azt sugallják, hogy ez nem legitim igény, míg a transz nők és transz férfiak igényei legitimek. Úgyhogy bár aktivistaként tudom, milyen fontos, hogy csak orvosi felügyelettel változtassuk meg a testünket, a stigma miatt nem mentem orvoshoz. Szerintem talán ezek a legnagyobb problémák. Meg persze a mindennapi találkozások az utcán, amikor nem tudom, mire számítsak, nem tudom, minek látnak, hogy fognak kommunikálni velem, és hogy viselkedjek, hogy utána ne kezdjenek el letámadni vagy faggatózni, hogy mi vagyok. Az is oké, ha valaki meggondolja magát, kipróbálja magát valamelyik nemben, főleg, mert ez a világ nem nyitott a transz emberek felé. Senki felé sem nyitott, aki nem felel meg a merev nemi elvárásoknak, akár a testét, kinézetét vagy bármit tekintve. Így aztán nehezebb rájönnie, mit is szeretne valójában. A terapeuta segíthet abban, hogy a kliens felfedezze saját magát, rájöjjön, mire vágyik, és megerősítheti őt, hogy a változás és a bizonytalanság rendben van. És ne kelljen bebizonyítani, hogy „eléggé transz” vagy, ami sokszor megesik. Fontos azt is észben tartani, hogy a nem és a szexualitás két külön dolog. Vannak transz nők, akik csak nőkhöz vonzódnak, cisz vagy transz nőkhöz, és valószínűleg leszbikusnak tartják magukat, függetlenül attól, hogy megvolt-e már a tranzíciójuk. Lehet, hogy valaki nem is akar tranzíciót. De ha leszbikusnak mondja magát, akkor az is.”
„A pszichiáterek és pszichológusok gyakran kapuőr funkcióban vannak: ők döntik el, hogy valaki transznak minősül-e, és ezáltal lesz-e lehetősége hozzájutni hormonokhoz, műtétekhez, és amire még szüksége van. És előfordul, hogy ezek a szakemberek stigmatizálnak valakit, akinek az igényei nem felelnek meg a női és férfi testtel kapcsolatos elvárásoknak. Például vannak transzok, akik csak a felsőtestüket akarják átalakítani, a mellüket eltávolítani és férfias mellkast kialakítani, de hormont vagy más műtétet nem akarnak. És az egészségügyi szakemberek gyakran negatívan állnak az ilyesmihez. Mások csak kisebb adag hormont szeretnének, hogy ne lépjenek fel olyan drasztikus változások, mint a teljes adagnál. Egyes szakemberek szerint az ilyen ember komolytalan vagy nem igazán transz. És aztán az akadályok miatt a transz emberek megbeszélik, mit kell mondani, és hazudnak, hogy ellátást kapjanak, ami igazából senkinek se jó.”
„Ha valakinek transzspecifikus ellátásra vagy a nem jogi elismerésére van szüksége, szintén fontos az igényeit tiszteletben tartani. Vagyis ha valakinek mondjuk egy standard eljárásra nincs szüksége, és ez így orvosilag lehetséges és biztonságos, akkor támogassuk ebben, ne akadályozzuk. Például lehet, hogy egy transz férfi vagy nem-bináris ember falloplasztikát akar, amikor péniszt alakítanak ki neki, de közben a vagináját is meg akarja tartani, ez orvosilag teljesen lehetséges. Sokan vannak a világon, akiknek ilyen műtétje volt, és teljesen elégedettek az eredménnyel. Csak azért, mert ez neked új vagy furcsa, nem szabad emiatt megítélni a klienst, hanem támogatni kell.”