„43 éves vagyok és meleg vagyok. Most már nyíltan vállalom a melegségem, de ez nem volt mindig így. Vallásos közegben születtem. Már kisfiú koromban is egy kicsit más voltam. (…) Ennek mások annyira nem örültek, és mindig úgy éreztem, kilógok a sorból.
Aztán felnőttem. De még mindig más voltam, mint a többiek. Ami persze nyilvánvalóbbá vált, amikor elkezdtem az iskolát. Tinédzserkoromban, olyan 11 évesen elkezdtem rájönni, miért éreztem másnak magam: mert másokhoz vonzódtam, mint a többiek. Ettől nagyon összezavarodtam. Amitől még jobban összezavarodtam, sőt megijedtem, az volt, hogy ugye ebben a vallási közösségben voltam, ahol ezt egyáltalán nem fogadták el. Ellenezték, sőt betegségnek tartották, amit gyógyítani kell. Úgyhogy elhatároztam, hogy ebben a közegben titkolni fogom. Ez csak az én történetem lesz, a titkos történetem, amit nem mondok el senkinek. (…) Akkor határozottan eldöntöttem, hogy senki sem tudhatja meg a titkomat. Nagyon nehéz volt ezt a titkot cipelni. (…) Mindig szemüveges voltam, és nem volt napszemüvegem. Amikor először lett napszemüvegem, amiben mások nem látták a szememet, emlékszem, mekkora megkönnyebbülés volt, hogy végre utánanézhetek egy jó pasinak. Ez volt a nagy félelmem. Hogy ha rájönnek, abban a pillanatban mindent elveszítek. Elveszítem a családomat, az összes barátomat, úgyhogy ez ki volt zárva. És azért is, mert vallási közösségbe jártam, hívő voltam. Fontos volt nekem, hogy úgy éljek, ahogy szerintem egy „jó embernek” kell.
Reméltem, hogy megváltozom, hogy megváltozik a szexualitásom. Még az is eszembe jutott: hátha biszexuális vagyok. És persze ebben a vallásos közegben a házasság előtti szex ki volt zárva. Tehát még azt sem lehetett, hogy kipróbáljam, hogy tényleg tudok-e vonzódni nőkhöz. Végül úgy döntöttem, feleségül veszek egy lányt. (…) És „beleszerettem” egy lányba. Ezt nehéz elmagyarázni, mert később, amikor már felvállaltam magam melegként, rájöttem, mit jelent valójában szerelmesnek lenni. Tehát inkább azt mondanám, nagyon kedveltem őt mint embert. (…) Több év után úgy döntöttünk, gyereket szeretnénk. Féltem, mi lesz ebből, ha elválunk. De olyan két év házasság után depressziós időszakaim kezdődtek. És próbáltam ezt a depressziót feldolgozni. Szerencsére hat hónappal az esküvő előtt elmondtam a leendő feleségemnek, hogy vonzódom a férfiakhoz, és nem tudom, mit jelent ez. Valahogy mindketten azt gondoltuk: talán meg tudjuk változtatni. Ha eléggé szeretjük egymást, majd megváltozik. Tehát tudta, hogy küzdök ezzel. Mármint azzal küzdöttem, hogy nem fogadom el magam. Próbáltam vele beszélni a depressziós időszakaimról. Tudta, mi történik, miért vagyok depressziós. És mindig megpróbáltuk máshogyan legyőzni ezt a depressziót. És valahogy sikerült is. De a depresszió minden évben visszatért. És minden évben egyre súlyosabb lett (…) Persze a szexuális életünk is megsínylette a dolgot. Egyre nehezebb volt lefeküdnöm a feleségemmel. (…) És inkább kötelesség volt, mint élvezet.
És aztán megismertem egy férfit, aki a közösségben dolgozott. A munkahelyén nyíltan vállalta a szexualitását. (…) Ez a férfi egy új kérdést ültetett a fejembe. Végezhetnék értelmes munkát, csinálhatnék olyasmit, amit szeretek úgy, hogy nyíltan meleg vagyok? És igazából itt kezdődött a coming out eldöntése, és maga a coming out folyamata. Iszonyatosan féltem. Nem tudtam, hogy fognak reagálni az emberek. Arra számítottam, hogy minden barátomat elveszítem, különösen azokat, akik ehhez a vallási közösséghez kapcsolódtak, ahova jártam. Ijesztő időszak volt. A szüleim pedig… A családommal abban a házban laktam, amit apám épített. És arra számítottam, hogy azt mondja: hagyjam el a házat, és soha többé nem akar látni. Tehát arra számítottam… hogy mindent elveszítek.
Amikor eljutottam arra a pontra, hogy elhatároztam, elfogadom magam, de tudatában voltam, mi lehet ennek az ára, úgyhogy szerettem volna nagyobb biztonságban érezni magam (…) Legyen legalább pár ember, aki mellettem van, hogy tudjam, hogy nem vagyok teljesen egyedül. Először is nagyon fontos volt az a barátnőm, aki végigkísért az egész folyamaton. Ő volt az első ember a világon, aki megtudta rólam, hogy meleg vagyok, 21 éves koromban. És ott volt mellettem 36 éves koromban is, amikor eldöntöttem, hogy vállalom magam. Emiatt is nagyon nehéz volt. 36 évesen olyan életet éltem, amit sokan hazugságnak tartanak. Igazából én is. Részben hazudtam arról, ki is vagyok. Megpróbáltam heteróként élni. Gyerekeim voltak. Féltem. Mi lesz a gyerekekkel, hogy fog rájuk hatni a válás, ha elválunk? Egy csomó kérdés kavargott a fejemben. Úgyhogy ott volt a barátnőm. Aztán egy új-zélandi utazáson megismertem egy meleg férfit. Szerencsére a bátyám is velem volt, és úgy döntöttem, coming outolok neki. És döbbenetes volt a reakciója. Abszolút támogató volt. Mikor visszajöttem Horvátországba, coming outoltam pár barátomnak. Néhányan szövetségeseim lettek és mellettem álltak az egész coming out folyamat során.
Nekem és a feleségemnek nagyon nehéz volt ez a folyamat. Próbáltam meghallgatni a feleségem szenvedését, odafigyelni rá és az érzéseire, és odafigyelni azokra is, akiknek coming outoltam. Emlékszem, az elején iszonyú nehéz volt coming outolni… Minden alkalommal sírva fakadtam. Borzasztó nehéz volt, ez ma már másképp van. De amikor a szüleimnek elmondtam, akkor is mellettem volt a támogató hálóm. Ott volt velem a bátyám, a barátnőm, és ez nagyon sokat jelentett, mert a szüleim nem fogadták túl jól, különösen az apám. Ezt nehéz volt hallani. (…) Körülbelül hat hónap múlva felhívott, és mondta, hogy beszélni akar velem. És azt mondta, hogy bárhogy legyen is, szeret engem. Úgyhogy lassan könnyebb lett.
A legnehezebb a válás volt és a gyerekek, különösen a lányom, aki akkor nyolcéves volt. És fontos volt nekünk, hogy megértse, hogy nem ő az oka, hogy ő nagyszerű gyerek, és továbbra is szeretjük, és egyik szülőjét sem fogja elveszíteni, mindig ott leszünk neki. És persze ott van az egész a feleségemmel. A feleségem egyszer mondott egy nagyon fontos mondatot: Azt mondta: „Barátodként szeretném, ha boldog lennél, és elfogadnád magad, és barátodként támogatni szeretnélek. De a feleségedként borzasztóan dühös vagyok rád.” És próbáltam megadni neki a szabadságot, hogy dühös legyen, mert tudtam és megértettem, hogy nem könnyű neki. De nagyon büszke vagyok arra, ahogy kezeltük az egész helyzetet, a válást és a gyerekeket, és hogy a gyerekeink szüleiként továbbra is jó a kapcsolatunk. Ott vagyunk a gyerekeinknek, vannak közös programjaink, és tudunk beszélni egymással, ami fontos.
Felmerül a kérdés: jobb nyíltan melegként élni vagy sem? Egyértelműen azt mondanám, hogy sokkal jobb. Emlékszem, amikor végre felvállaltam magam, már coming outoltam a családomnak és több más embernek, azon az első nyáron azt mondtam a barátaimnak: „Úgy érzem, végre tudok lélegezni. Hogy életemben először veszek mély levegőt.” (…) Ez volt a legfontosabb döntésem. És most már van párom, és annyival hitelesebbnek és önmagamnak érzem magam. És annyival könnyebb felfedezni azt is, ki vagyok, ki akarok lenni, és mit szeretnék elérni a jövőben.”