Az LMBTQI+ emberekre káros szakmai gyakorlatok (olvasmány)
A diagnosztikai kézikönyvek fejlődése
Ennek a szakasznak az elején mindenképpen át kell tekintenünk, hogy a történelem során a pszichológusok, pszichiáterek, más egészségügyi szakemberek és szakpolitikai döntéshozók nézetei a homoszexualitásról és nemi sokszínűségről hogyan változtak. Ez jól nyomon követhető a diagnosztikai kézikönyvekben:
- A DSM-ben (mentális zavarok diagnosztikai és statisztikai kézikönyve); és
- A BNO-ban (betegségek nemzetközi osztályozása).
| DSM | BNO |
| 1. kiadás (1952)
A homoszexualitást a „szociopátiás személyiségzavarok” közé sorolja.
2. kiadás (1968) A homoszexualitást a „szexuális devianciák” közé sorolja.
3. kiadás (1973) Megállapította, hogy a szexuális irányultság nem megváltoztatható, az azonos neműek iránti vonzalom az emberi szexualitás normális variációja.
5. kiadás (2018) A „nemi identitás zavara” fogalom helyét átvette a „nemi diszfória”. |
6. kiadás (1948)
A homoszexualitást „mentális devianciaként” határozza meg. 10. kiadás (1992) A „szexuális deviancia” helyett megjelenik az „egodisztonikus homoszexualitás” fogalma; ez még mindig azt sugallja, hogy a szexuális irányultság megváltoztatható. 11. kiadás (2018) A homoszexualitást teljesen törölték a listából, a transzneműséget a „nemi inkongruencia” szóval írják le. |
Bár a homoszexualitás és a transzneműség hivatalosan már nem számít betegségnek, az LMBTQI+ emberek továbbra is találkoznak olyan káros gyakorlatokkal, amelyeknek célja „meggyógyítani”, „megváltoztatni” vagy „megjavítani” szexuális irányultságukat vagy nemi identitásukat (Bishop, 2019). A Pszichiátriai Világszervezet (World Psychiatric Association) ezzel kapcsolatban az alábbi kijelentést tette:
| „Minden olyan beavatkozás, amely egy betegségnek nem minősülő jelenséget próbál »kezelni«, teljes mértékben etikátlan. |
A konverziós terápiák káros hatásai
A heteronormatív normák, illetve az LMBTQI+ emberekkel szembeni személyes, társadalmi és intézményi szintű előítéletek hatására azonban továbbra is vannak olyan mentálhigiénés szakemberek (ha nem is sokan), akik terápiával igyekeznek „áttéríteni” és kezelni a nem-heteroszexuális és/vagy nem-cisznemű embereket.
A „konverziós terápiák” vagy „reparatív terápiák” egy ernyőfogalom, amely ezeket a káros, szégyenletes és lealázó módszereket foglalja magába. Ilyen gyakorlatot folytathatnak a szülők az otthon falai között, mentálhigiénés szakemberek, vallási vezetők/guruk és intézmények – ez utóbbiak az otthon falain kívül, de általában a szülők vagy gondviselők küldik hozzájuk az LMBTQI+ személyt.
Kevés hivatalos nemzetközi adatunk van a konverziós terápiákról, de a Kaliforniai Egyetem Williams Intézete szerint az Egyesült Államokban több mint 700 ezer LMBTQI+ személyt vetettek alá ilyesminek, és várhatóan az elkövetkező években 80 ezer fiatal szenved majd hasonló káros gyakorlatoktól (Mallory et. al., 2018). A mentálhigiénés szakemberek klienseik vágyainak és énképének megváltoztatására a terápiás beszélgetésnek álcázott módszerek mellett (amelyeket épp ezért nehéz tetten érni) a megszégyenítés, bűntudatkeltés és hibáztatás számos formáját alkalmazzák. A történelem során többek között az alábbi módszereket alkalmazták „konverziós” célokra:
- Averziós terápia: a kliensben hányingert, elviselhetetlen fizikai állapotokat vagy hányást indukáltak, miközben homoszexuális tartalmakat mutattak neki;
- Elektrosokk;
- Kémiai kasztráció;
- Különböző orvosi vizsgálatokra, például ánuszvizsgálatra kényszerítés;
- Pszichiátriai állapotfelmérésre kényszerítés;
- A kliens beleegyezése nélküli műtétek, például a női nemi szerv megcsonkítása;
- A személy kollektív, nyilvános megverése;
- Testi, intézményes és vallási büntetések, letartóztatás;
- Elszigetelés;
- Nemi erőszak;
- Megaláztatás;
- kényszerházasság;
- kényszerterhesség.
| Noha napjainkban a legtöbb konverziós terápiát végző szakember terápiás beszélgetést alkalmaz, az, hogy a szülők elutasítják LMBTQI+ gyermeküket és megpróbálják megváltoztatni, épp olyan káros, mint a fent leírt szörnyű módszerek. |
A konverziós terápiák minden formája (akár együtt jár kínzással, akár nem) az alábbi hosszú távú hatásokat okozhatja a kliensekben:
- Csökkent önértékelés; megnövekedett öngyűlölet és önhibáztatás; zavarodottság, depresszió, tehetetlenség; visszahúzódás a társas kapcsolatoktól; öngyilkos gondolatok;
- Düh, az elárultság érzése; a dehumanizáltság érzése; a kliens úgy érzi, nem tud önmaga lenni;
- A szülők felé irányuló ellenségesség, a szülők hibáztatása (mivel a személy úgy véli, a szülei „okozták” a szexuális irányultságát);
- Szexuális ingerek betörései; nehézségek a szexualitás, romantikus kapcsolat és intimitás terén a jövőbeni (azonos nemű vagy más) párkapcsolatokban.
Az identitásválság és a család, közeli barátok és társas támogatás esetleges elvesztése miatt az LMBTQI+ ember annak a határára kerülhet, hogy feladja. Mivel nem sikerül megváltoznia, kudarcélménye lesz és még jobban elszigetelődik.
| Előfordul, hogy a pszichológus vagy más mentálhigiénés szakember nem mondja ki nyíltan, hogy a „terápia” célja a személyiség kulcsfontosságú elemeinek – a szexualitásnak vagy a nemi identitásnak – a megváltoztatása, és megközelítését affirmatívnak álcázza. Ez az egyik legkárosabb változat, mivel a kliensben bizalom alakul ki egy tekintélyszemély iránt, és később benne kell csalódnia. |
